Mit jelentett nekünk a textilgyár?

Figyelemmel olvasom a Háromszék textilgyárról közölt írásait, és nem tudok ellenállni, hogy meg ne szólaljak. Amúgy is valahányszor elhaladok az épület előtt, és látom a gyomtól felvett udvart, az egykori étkezde elhagyatott épületét, az omladozó falú, bedeszkázott ablakú klubépületet, az elhanyagolt járdát és ház elejét, összeszorul a szívem. 48 év alatt itt haladtam el mindennap iskolába menet és jövet, volt alkalmam összehasonlítani az egykorit a maival. Habár már évek óta nem lakom Szemerján, mégis tősgyökeres szemerjainak vallom magamat. A textilgyár volt Szemerja életadója, hiszen adott időszakban a fél Szemerja itt dolgozott, ez volt a biztos nyugdíjas munkahely.

Családtörténet

Amiért tollat ragadtam, szinte családtörténeti problémaként kapcsolódik a gyárhoz. Nagyapánk, Botos Ferenc csizmadiamester szíjvarróként került a Székely Szövőgyárba, mivel akkoriban szíjáttétellel történt a gépek meghajtása. Nagyanyánk, Gocz Róza mint szövőnő kézi szövőszéken kezdte meg a munkát a XIX. század végén. Édesapámat, aki lakatos- és sodronyszövő-mesterséget tanult Brassóban, lakatosként alkalmazták 1932-ben. Később segédmester, majd szövőmester lett, és ezt folytatta egészen a 60-as évekig, majd áthelyezték a kikészítőrészlegre, de a készárurészlegen is dolgozott valamennyit mint minőségi ellenőr. Végül innen ment nyugdíjba.
Édesanyánk, Hermina szakképzett varrónő, a ,,felszabadulásig" csak otthon varrogatott hébe-hóba ismerősöknek, rokonoknak. Ahogy születtünk mi, gyermekek, gondozásra volt szükségünk. 1945-ben már hárman voltunk fiúk, az élet kezdett megszigorodni. A ’46-os szárazság arra késztette anyánkat is, hogy munkát keressen. Azt természetesen a textilgyárban találta meg. Hosszú évekig mint árutisztító kereste kenyerét a nyersáru-átvevőnél. Időközben elkerült a gyárból, és a politikai életből is kivette valamelyest részét, még lakáshivatali főnök is volt, de a biztos munkahely a gyár maradt, s oda tért vissza, a varrodából nyugdíjazták.

Egyik öcsém, a néhai Zoltán jó fejű gyerek volt, de jobban szeretett az iskola mellé járni. Édesapám szigorú ember volt. ,,Nem tetszett a tanulás, jössz dolgozni a gyárba." Szegény feje, zsenge korban ládahordással kezdte, majd bekerült a festödébe. Onnan jött nyugdíjba, amit nem sokáig élvezhetett.

A következő a szamárlétrán István, nem volt buta gyerek, de nagyon csintalan, mozgékony. Ő nem jutott a Mikóig, hanem anyánk beíratta a textiliskolába. Ott szerzett képesítést, és bekerült a gyárba. Végigjárta a lépcsőfokokat, és szövőmesterként érte meg a nyugdíjat. Ő már a Jacquard-gépeken is dolgozott. Felsége is textiles volt.

Mi ketten Gyula öcsémmel kissé ,,elfajzottunk". Én tanár lettem, ő tisztviselő.
Még annyit hozzáfűzhetek, hogy apánk egyetlen nővére, Szabó Jánosné Botos Erzsébet is a textilgyárban élte le egész életét mint tisztviselő.

Korrepetálunk

Ezzel viszont még nem értek véget a textilgyárhoz fűződő kapcsolataink, emlékeink. Apánk a háború után egypár évig azt az Economatot is vezette, mely az egykori étkezde épületében működött, ahol a munkások havonta olcsón megkapták a családjuknak járó alapélelmiszereket. Az 50-es évek végén a gyár költségén a munkások gyerekeit hangszerre taníttatták. Jómagam Molnár Károly zenetanárnál hegedülni tanultam. Más neves muzsikusok is korrepetáltak: Antonya Mihály, Vucsi Alfréd, László Gyula, László Gizella, Mézes László. Molnár Károly pedig közel száztagú munkásdalkört hozott létre, amelyben egy ideig apánk is énekelt. A létrehozott kultúrcsoport, amelyben nagyon sok munkásgyerek is szerepelt, színre vitte a Székely lakodalmast, amelyet rendkívüli sikerrel mutattak be még Bukarestben is. A klubban többek közt biliárd- és sakkterem is működött nagyon sokáig, a város sakkéletének helyszíne volt. A nagy teremben pedig amatőr előadások folytak. Valamikor a 40-es évek végén Kovács Jenő szakszervezeti elnök és jó apánk, az ő jobbkeze mozigépet szerzett a gyárnak. Attól kezdve rendszeresen folyt a mozivetítés a Dózsa-klubban.

Az emeleten működő könyvtár sem volt megvetendő, és az bírta legtovább a privatizálást. Csak amikor már az eső is befolyt, akkor volt kénytelen feladni a harcot. A szemerjai iskola számtalanszor itt tartotta ünnepélyeit. A 70-es évek végétől egészen ’89-ig 600—700 gyereket mozgattunk meg egy-egy alkalommal.

Háború után

A háborúig házbéres lakásban laktunk. 1945 őszén, amikor Aldoboly és Előpatak felől aknával lőtték a várost s főleg Sze­merját, apánk összecsomagolta a családot, és ,,elmenekültünk" a Borvíz utcába egy rokonhoz. De ott sem volt maradásunk, mert még aznap estefelé gránát robbant az udvaron. Akkor ismét csomagoltunk, s be a textilgyárba. Ott hatalmas légoltalmi pince volt berendezve a szövöde alatt. Ott is csak két napot maradtunk, mert apánk szerint, ha a gyárat bombázzák, ott pusztulunk mind. Alig kétszáz méterre álltak a textilgyári ikerházak, a Paradicsom, ahogy a nép nevezte. Ott laktak nagyapámék a mostani Rét utcában, amit a kétszeri fordítás Livezii — Gyümölcsössé varázsolt. Ott értük meg az ,,új világot". Apánk harmad-negyedmagával végig a gyárban tartózkodott, vigyáztak, hogy azt a menekülők, a jövevények vagy az egyszerű nép ne fossza ki. Ez sikerült is nekik. Még ,,köszönöm szépen"-t sem mondott nekik soha senki.

A háború vihara hamar átszáguldott fölöttünk, házunkat aknaszilánk lyuggatta, bútorunkat és minden holminkat széthordták, egyesek csak ,,megmentették", úgy sikerült anyánknak egyet-mást összeszednie. Két szomszéddal odébb, egy textilgyári házban kaptunk lakást. A szövőgyárnak rengeteg lakása volt a város területén, az alkalmazottak laktak bennük. A lakásokat rendszeresen karbantartották. Kétévenként meszeltek, kívül is. Csatornahálózatot építettek az udvaron. Esővízlefolyót, kerítést, padlót, villanyhálózatot javítottak, kutat takarítottak, a WC-takarítást fizették. Nagy baromfiudvar állt rendelkezésünkre, ahová disznópajtát húztak fel. Hatalmas zöldséges-gyümölcsös kert egészítette ki mindezt. Sütőkemencében sütöttük a finom házi kenyeret. Mindezt aztán lassacskán a népi demokrácia megszüntette, amikor a gyár tulajdonai állami kezelésbe kerültek.

Egykori szomszédunk fia, Krafft Pál Bukarestben tanult, aztán ő is hazahúzott feleségével együtt, aki szintén textil szakot tanult. Egy ideig nálunk laktak egyik szobában, amíg lakást kaptak. Pali bátyámból, az egykori cserkészparancsnokból, akitől annyi szépet és jót tanultam apró gyerekként, textiliskolai oktatómester lett. Onnan ment nyugdíjba. Másik szomszédunk, Bálint Mihály szövőmester is feleségestül a gyárból jött nyugdíjba. Később leányuk, Mária is textilgyári tisztviselő lett. Férje, Sorin Rafiroiu a textilgyár gazdasági igazgatója volt nyugdíjazásáig.

Minden mállik

A textilklub mögött is nagyon szép tornácos gyári lakás állt, amit aztán úgy elhanyagoltak, hogy le kellett bontani. Helyébe valami sportpálya került. Az egykori igazgatói lakás a Kós Károly utcában még áll. Ott működött a textilgyári bölcsőde. Arra is ráférne egy nagyjavítás. Pár házzal azon alább szintén egykori textilgyári lakás áll, abban lakott id. Lakatos Béla és családja, Pásztor István és családja, valamint hátul az udvarban, különálló épületben Illi Ferenc festőmester és családja. A gyár közvetlen szomszédságában a tiroli ház ma épphogy áll még. Ha sokat gondolkodunk, az is a klub sorsára jut. Ott egykor a gyári orvosi rendelő működött ingyenes ellátással.
És így folytathatnánk az egykori leányotthonnal meg a legendás futballcsapattal vagy a sugásfürdői villával.

Ma mindez a múlt szép emléke. A pénz, a meggazdagodás, a minél nagyobb profit kicsikarása valósággal kiszívja életerőnket, és tehetetlenül nézzük, hogy körülöttünk a múlt felbecsülhetetlen értékei lassan az enyészet prédájává válnak.

Botos Ferenc ny. tanár

Forras : 3.szek.ro